Part-time munkaként egy belvárosi shopban dolgozgatok eladóként. Kölcsönzunk DVDket, árulunk uditot, cigit, hotdogokot, hamburgereket meg fagyit. Többnyire helyi [=gazdagabb] izlandiak jonnek. De egy kulon helységben vannak játékgépek is, oda meg - mint magyarországon - jön az alja is. Legutóbb jött egy korombéli srác. Az arca megviseltnek tunt [drogok talán], és kérte, hogy a kártyájáról húzzak le 6000 koronát [12-15 ezer forint] és fizessem ki készpénzben. Megtettem, ö meg 20 perc múlva jött megint. Ugyanaz a koreográfia, majd a második hatezret is elbukta. Harmadszorra már nem volt elég pénz a kártyán. Próbáljak ötezret. Jó. Annyi sincs. Így ment ez egészen kétezerig, minden egyes próbálkozásnál láttam az arcán, ahogy szépen lassan esik kétségbe. 1000 koronát sem engedte. Nem tudtam erre mit mondani, csak azt, hogy sajnálom. Ö egy megjátszott mosollyal mondta, hogy minden rendben aztán lelépett. 1 óra múlva visszajött pár ezressel a kezében - nem tudom, hogy kitöl szerezte, de nem is igazán érdekel.

A munka maga könnyu és kellemes, de ezeket a dolgokat én nem birom nézni és ott ez zajlik minden egyes nap. Inkább megyek kevesebbért valami belvárosi helyre a konyhában dolgozni nagyobb nyomás alatt, de ezt nem veszi be a gyomrom. Tudom, hogy vannak ennél sokkal durvább dolgok odakint, de nekem itt és most ezekkel kéne szembenéznem és az az igazság, hogy nem fog menni. Hozzászokni meg nem akarok. Még nem.