Ma este döbbentem rá, hogy bármennyire is kiegyensúlyozottnak hiszem [hittem?] magam, bizony nálam is rengeteg az érzelmi hullámvölgy. Ezekben a percekben talán a magány lenne a jó magyar szó, de a legtalálóbban angolul tudnám leírni a bejegyzés címével: I'm paranoid without the fear of being watched. [Az elözö mondatot igencsak zárójelbe teszi a tény, hogy a saját nappalimban ülök, ami tele van részeg mexikói lányokkal és Mr. Awesome-nak szólítanak.]

Nincs kevesebb barátom, mint tegnap volt. Nincsenek kevesebben azok, akikhez szólhatnék, de most nem is nagyon lenne miröl. Minden a legnagyobb rendben van. 

Fantasztikus helyen lakom, fantasztikus emberekkel. [Line-up: Anglia, Virgin-szigetek, Románia, Szlovákia, Franciaország, Brazília, Spanyolország és Mexikó.] A lakásunk, a flat thirteen legenda lett. A házibulijaink Ny-London legjobbjai, a nappaliban mindig alszik néhány idegen, akiket ha reggel felébresztesz remegö hangon mondják, hogy "ne tegyél még ki, van füvem!"

Az egyetemi jelentkezésem úton van kiváló helyekre, a bejutás miatt annyira nem is aggódom. Mondjuk ölni tudnék azért, ha a Royal Hollowayre be tudnék jutni, de a többi lehetöség is kiváló karrierrel kecsegtet a jövöre nézve. Az egyetem maga egy kastély és a diákok is ott laknak:

Egészséges vagyok, a családom tagjai és a többi szerettem is az. Ezért sem értem, hogy ma miért érzem magam ilyen furcsán. Tegnap éjjel még könnyes szemmel üvöltöttük a csillagos éjszakába a Coldplay Yellow c. számát, most meg olyan dolgokon kesergek, melyek holnapra [remélhetöleg] eltünnek. Ezt a postot egyfajta pofonnak is szántam saját magamnak: egyrészt ha leírom, talán eltünik, másrészt kiváló kapaszkadó lesz a jövöben, ha szarba kerülve majd visszaolvasom. 

Sokan mondják, hogy úgy kell élni az életünknet, mintha minden nap az utolsó lenne, de nagyon kevesen tesznek így. Csöpögösen öszinte gondolatok csak a legritkábban hangzanak el valami szörnyüség árnyéka nélkül, legyen az halál vagy csak egy egyszerü szakítás. Eddig ezt komolyan is vettem és ennek köszönhetöen találkoztam például az egyik legérdekesebb emberrel, akit valaha is megismerhettem és egy hét ismerettség után a legjobb barátjának kiáltott ki. Egy angol lányról beszélek [Krystal], akihez kedden megyek látogatóba pár napra és éppenséggel pont a Royal Hollowayen tanul és lakik. 

A mai nap viszont más.

Most megyek beszélgetni, bulizni, elterelni a figyelmemet és tudatosítani önmagammal, hogy mennyire retardált vagyok, hogy nem tudom élvezni annak a szerencsének minden cseppjét, amit az életemnek nevezek.

---------

Most ez szól:

Leave the bourbon on the shelf
And I'll drink it by myself
And I love you endlessly,
Darling don't you see I'm not satisfied
Until I hold you tight
Give me one more chance tonight
And I swear I'll make it right
But you ain't got time for this
And that wreckin' bell is ringin'
And I'm not satisfied
Until I hold you